Szófogyás, megrekedés.
Erősen kényszerítem magam, hogy írjak.
Úgy érzem ha most nem, akkor még a végén soha..
Nyilván ez a megérzés nem jönne be, de akkor is teszek ellene.
legalább ennyit
11:02

Hát elballagtam.
Innen is.
Leadtam a szakdolgozatomat, lassan leadom az indexemet is és ehhez képest még lassabban, de hamarosan végetér a diákságom is..

Egy hete kiköltöztem az albérletből, el Nyíregyházáról.
Tegnap Zsuzsi is.
Sírtunk.
Zsuzsival ugyanis egymás másik felei vagyunk már azt sem tudjuk hány éve.
Néhány éve meg is ünnepeltük, hogy nem tudjuk hány éve vagyunk barátok.
Aztán most egyszercsak szétköltöztünk. Nem azért mert ezt akartuk, hanem mert így alakult az élet.
Én most végzek, ő még diák marad.
Eddig ha tehettük minden napunkat együtt töltöttük, most sokkal ritkábban találkozunk majd..
Nem nem nem nem nem.
Elmondhatatlan félelem ez…
Tegnap sokat szipogtam(tunk) miatta.
Én Nyíregyházán, egy hintában (a sürgő előtt), Zsuzsi pedig Miskolcon egy buszon.
Ja meg még úton útfélen..
Zsuzsi..
Ő a legkedvesebb nekem!
Ő a pajtás, a bajtárs, a segítség, a megoldás, a nevetés, a vidámság, a felszabadultság, az őszinteség, az energia, az erő, a bizalom, az életben maradás, a leszarás, az elfelejtés, a talpraállás, a szó nélkül is segítő.. és még sorolhatnám..
Ő az aki mindenképpen KELL, hogy legyen. Egyszerűen muszáj!!
Annyi emlék, élmény.. áh közhelyesk ezek a szavak.. szóval különleges része az életemnek.
Persze ez most olyan mint egy rossz szerelmi vallomás, de ne hidd. Nem. Félre ne értsd.
Csak nem igazán találom a szavakat.
Pörögnek, sorakoznak a közös emlékek, a mindennapok, ami sosem volt szürke..
Hát azt hiszem ezt ő szedte össze igazán megfelelően.
Ezt írta, nézdd! -> http://bzsedit.spaces.live.com/Blog/cns!5FC4DFA6DE8707AA!270.entry
És írni lehetne még oldalakon, órákon át erről..
hmm
Biztos fogok is még. Potyognak a könnyeim.
Azt hiszem nem, nem lehet, hogy ezentúl hanyagoljuk egymást..
Elhalna belőlem egy nagyon nagy és fontos részem..
Elhalna belőlem a lényeg.
14:00

Van úgy, hogy megfontolt vagyok. Van úgy, hogy nem fontolok meg.
Akarom, nem akarom, így vagy úgy vagy se így se úgy..
Mi a jobb.. ? Azt hiszem pár éve még sokkal többször voltam egyáltalán nem megfontolt. Most meg minden olyan körbevett, bebarikádozott, elkülönített bebörtönzött visszafojtott lett.. telik az idő és megváltoztat mindent.
Megváltoztat.
Minden itthon töltött nap után kicsit megváltozok azt hiszem..
Itt van idő benn lenni saját magamban és ott nézelődni..
Körbe nézek magamban és elbeszélgetek velem.
Megkérdezem: Mi újság?
És aztán válaszolok. És azt remélem, hogy nem beszélek magamnak mellé.
Azt remélem, hogy nem építek falakat magamba.. ha magam köré igen, az még nem baj, mert az azt jelenti, hogy azon belül ott vagyok. És akár még le is bonthatom, ha unom. Namegha tudom.
Korlátokat, falakat húzunk magunk köré. Mindenki ezt teszi. Ha pedig átesünk ezeken a korlátokon, az olyan mintha nem is emberként élnénk.
Mert annyira megfelelünk apró kis butaságoknak.
Beilleszkedés.
Okoskodás.
Blogírás.
Biztos a friss levegő teszi.. megbojgatja.. esetleg kitisztítja a mocskot a fejemből. Hát hát.
Mitévő legyek most, ilyen kitisztult kis aggyal..
Sehová nem mehetek, túl érzékeny lett.
Najó. Meggyőztem magam, így meggyőződésem, hogy egy kávéig még éppen elmehetek ilyen sérülékeny, kicsomagolt fejjel is..
Sikerült. Itt a kávé és itt vagyok én is.
Hosszú egy perc a mikró visszaszámlálását nézve.. milyen hosszú lenne az életem, ha végig ott állnék.
Szép kis időfogság lenne. Beállítanám, hogy egy óráig menjen. Elkezdene visszaszámolni. És én csak nézném, ahogy csökkennek a számok.. 49, 48, 47, 46, …, 21, 20, 19, 18, 17, …, 5, 4, 3, 2, 1, eltelt egy perc. És aztán előlről újra. Jön a következő: 59, 58, 57, … és ezek még csak percek.. ebből sok kell egy órához. És amikor végre eltelne az egy óra, újra előretekerném. Hiszen az egész életem nem egy óráig tart. Sok órán keresztül.

Hú. Ez lenne ám a hosszú élet.
De inkább így talán mégsem.
Egész megfelel ami most van, de tényleg.
És finom lett a kávém. Nagyon finom.
Még így, korlátokkal, határokkal körülvéve is finom.
Ó, jajj, de most elkezdett fogyni..
Lassan nem lesz.
…
Nem lesz kávém, viszont lesz egy üres bögrém, benne egy teljesen látszó kiskanállal.
…
Szerintem belőlem jó kis bolond lenne.
Sok bolondot leköröznék ha egyszer igazán kiesnék magamból.
De mit is, hogy is.. szóval ha kiesnék magamból.. ez talán azt jelenti, hogy ha mindenféle társadalmi kis kötelező illemszabályoktól mentes lennék. Ha nem lenne miheztartásom, ha nem lennének falak, korlátok, vagyis ha eltörlődnének belőlem. Akkor lennék bolond. Akkor.
Érdekes ez most nekem.
Egészen leköt a téma.
Ha valamit nem úgy csinálsz, mint az elvárás, a megszokott, a norma, akkor bolond vagy, vagy jobb esetben buta, szerencsétlen, idétlen, tudatlan, kattant vagy hasonlók. Persze mindez az okosak szerint.
És aztán meg lehet, hogy azok a legbátrabb, legszabadabb emberek. A buták, az idióták, az ostobák..
Pedig őket nevezzük korlátoltaknak. Agyilag korlátoltaknak.
És mi van akkor, ha csak egészen más szabályok szerint élnek.. és ennyi.
Érdekes, de kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy ezeket leírom.
Pedighát miért..
És mégis. Még most is rosszul érzem magam. És akkor lássuk csak mitől félek. Miért ez a rossz érzés?!?!
Sajnos tudom a választ.
Szégyen gyalázat, de nem merem felválallni ezeket a sorokat.
Nyilván nem felel meg a magammal szembeni elvárásaimnak.
Nem vállalom fel. Pedig leírtam. Én írtam. Mégsem merem.
Nincs tétje, nincs semmi amitől félnem kellene.. nem bánt érte senki, maximum kinevet három ember aki olvassa és talán el sem ér idáig..
De nem mindegy? -kérdezem magamtól.
Nem. -de miért nem?
nem tudom
Nevetséges vagyok. Sajnos. Jobb lenne viccesnek lenni.
Hát elszorult a torkom.
Zuhanyzok is most akkor egyet.
Letisztulok.
10:01

Anyák napja van ma!

2008. 04. 30. szerda, főiskola, A épület előtt egy padon. Ölemben füzet, kezemben ceruza. Ez a hazaköltözés és a szakdolgozat befejezés napja.
Eddig 2 kávé, 1 szendvics és egy cappucino. Remeg a kezem miközben írok. Néha kicsit szédülök. És most megszólalt a Főiskola Csodakútja!! zenél és zenél. Vidám.
A levegőben sok fehér kis pamacsot visz a szél.
Valami fának a fölösleges részei.
Néha félek, hogy beszippantok egyet, de azért tetszik. Többször tetszik mint ahányszor félek. (És jobban is.)
.. Hát mától megszűnik az itt lekás.
Mától nem mindennapi lesz az itt.
Pedig ez a pad jó. A többit is szeretem.
/… hol lehet a napszemüvegem…
… vakít a fehér füzetlep…
megvan. így jobb. így is világos, csak már sötétebb./
Egy kosztümös lány került a képbe.
A szél kifújt a kezéből néhány papírlapot.
Nagyon dühösen vette föl. Vicces volt szegény..
Egyre több a fehér fapamutka, egyre erősebben fúj a szél és a kút is egyre feszesebb ritmusban zenél..
.. olyan jó ezeket észrevenni.
Ó, és megjelent BAJÚSZ, a filozófia tanszék császára.
Lila biciklis (rövid)nadrágban viszi a ropi testét mozogni… fél liter vizet lóbálva. Gyönyörű :)
Vannak itt sokfélék.. emberek..
Széthullásban lévő csámpás, hátizsákos fiú;
kabátban szatyrot cipelő néni;
piros sapkás magyarázó srác;
zavart, szemüveges, lazának álcázott félig zsebredugott kezű széldzsekis fiú;
hóbortos közgáztanár;
futó, nagyot lépő, siető lófarkas lány;
bekötött lábú, azon harisnyás néni;
dohányzó kislány;
nagymellű gömb fiú;
vörös hajú, joggingos, szatyros néni;
terep kislány, paprikajancsi, Rambó…
és ez csak az elmúlt három perc előttem elsétáló emberek csoportja.
Kicsit most elborult.
Lassan jönnek értem.
Most következik a nap költözős része.
Már mindent összepakoltam, csak le kell hordani és bele kell varázsolni az autóba azt a sok mindent.
Aztán irány haza. 2 órás út.. aztán irány Bp.. még 2-3 óra..
aztán próba, aztán pihenés, aztán pakolás, aztán koncert, aztán meg nem tudom.
Eddig viszont kész a terv.
Na most már bármelyik pillanatban csöröghet a telefonom..
Így is történt.
Indulok..
16:11 (SZERDA)

Pár napja eltveszett a kedvenc blogom.. egyszerűen nem volt. Napokig!
Kicsit megijedtem, de már látom nincs baj.. megvan. Előkertült. :)

.. és ez annyira jó! :)
Mától él a www.bhwc.hu !!!!!
Remek! :)
20:01

Hát felkeltem..

Irány Nyíregyháza
8:04

Éjszaka van, igen.
Én persze ébren vagyok.
Ez nem is furcsa.
Nem tudok aludni. Annyira megszoktam.
Jó volt ma a nappal.
Megint nem volt számomra időszámítás.. viszont belesétáltam egy vicces szituációba.
Úgy történt, hogy telefonlemerülés bekövetkezése végett nem tudtam autós segítséget hívni a vasútállomásra.
Elindultam gyalog.
Félóra, óra alatt meg lehet tenni.. gondoltam..
Aztán meg azt gondoltam, hogy nem kerülök.. levágok.
Balra néztem és ezt gondoltam:
“Ez a kis mező éppen megfelelő az út levágására.”
És már arra is vettem az irányt..
Tegnap színházban voltam Egerben.. egy kedves barátnőm ugyanis most szerezte meg a színész diplomáját és ezt ünnepeltük. Megnéztünk egy darabot, aztán meg .. de nem ez a lényeg..
Hanem ott tartottam, hogy balra át, mezőre fordulás!
A színházat azért kellett szóbahozni, merthogy azért még a mai öltözékemen is kicsit érződött a tegnapi “elegancia”..
Persze ez kit érdekel.
Engem nem érdekel. Egyáltalán nem.
Szóval sétáltam a mezőn.
Tegnap nagy vihar volt.
Ma sütött a nap.
Attól még sár volt.
Rajtam meg balett cipő.
Semmiség.
A lényeg, hogy volt napszemüvegem is és nem sütött (annyira) a szemembe a nap. A kistáskámat is vígan lóbálhattam kedvemre magam mellett.
Néha meg-meg csúsztam, de nem estem bele egyetlen pocsolyába, azaz keréknyomba sem. Nem. Nekem ugyanis van egyensúlyérzékem.
Aztán már egy jóideje sétáltam.. mentem mentem mendegéltem..
És találkoztam emberekkel.
Rajtuk gumicsizma volt.
Az arcukon pedig a csodálkozó tekintetük.
És nagyon néztek vele. A csodálkozó, egyértelműen értetlen kis tekintetükkel. Rám, aki nem volt mezőre való (látszólag). Mezőn kívüli voltam a szemükben.
Megálltak és néztek hatalmas kérdőjelekkel övezve. Annyira nem tudták elképzelni, hogy honnan csöppentem oda, mikor és miért… de nem kérdeztek.
Nem is baj.
Ez jó.
Köszöntem, továbbmentem.
Értékeltem a helyzet érdekességét.
(Akkor még.. most már annyira nem.)

Különben volt már ilyen máskor is.
Akkor is gyalog, akkor is útlevágás céljából és akkor is ugyanezen a mezőn.
Csak akkor tél volt, éjszaka és magassarkú cipő.
Az nem volt ilyen vidám.
Feltörte a cipő a lábamat és mezítláb mentem a jeges földön.
Ha jól emlékszem, akkor még talán szántáson is megtettem egy szakaszt.
Nagyon sötét volt és nem láttam az utat.
Kicsit ziláltan értem haza.
Nem csak fájt a lábam, nagyon fáztam is.
Meghát rettegtem.
Akármikor felfalhatott volna egy számomra ismeretlen állat.
Vagy egy medve.
Ezeket a lehetőségeket tartottam legvalószínűbbnek.
De aztán semmi.
Hazaértem, túléltem.
Csakúgy mint most is.
0:41

Itt a kezem..
itt a lábam..
itt a fejem..
itt a testem..
vajon én, hol vagyok???
16:04

Egyre kevésbé fog a hely.
Úgy mennék már.. indulnék..
Fogok is nemsokára. Csak várok, csak várok, csak várok még arra…,
hogy az órán más számok legyenek láthatóak mint most.
Micsoda hülyeség… nade tényleg így van.
Az ember számokhoz van kötve.
A számok az urak.
Ők a világ urai.
Még a kis számok is nagy urak.
Nincs mese. Ez van.
Egyszer majd talán mi magunk is számok leszünk és meghatározzuk mások indulását.
Esetleg nem.
Én inkább nem szeretnék szám lenni.
Számtalannak jobb lenni. Számtalan vagyok.
Sok sok számtalan ember van még rajtam kívül.
És vannak számosak is.
Ők így néznek ki: 2 472 9 ö623 843629
hihi :)
besikerült egy kakukktojás is. jajj szegény :))) ott sínylődik a sok gonosz szám között :)))
Jajj számok, számok.
Úgy mennék már..
Nem akarok nem akarok már itt lenni..
16:16

Eljött a pillanat!!!
INDULOK!! :D:D:D:D
16:38