Nem tudom hány darabos puzzle-t lehetne belőlem készíteni, de az elmúlt napok azt bizonyítják, hogy sok sok sok ezer…
Ilyen sok darabra hullottam ugyanis.
Azt hiszem elfáradtam. Olyan kicsi vagyok én ehez a nagy világhoz.
Három helyen lakom egyszerre és ez még csak az alsó határ..
Meg a hónapok óta pihenőnap nélküli magaviselet sem segít az összeszedettségben.. meg még sok hasonló mindennel vígasztalom magam.
Mert az elmúlt napok azt bizonyítják, hogy bizony energia fogyatkozás történik bennem.
Néha nagyonsok van, általában csak sok van, most viszont semennyi sincs.
A héten elhagytam a telefonomat.
Nagyon rossz volt.
Aztán azóta azt sem tudom, hogy mennyi az idő. De soha, teljesen és egyáltalán nem.
Ma reggel is felkeltem és megtippeltem, hogy 10 óra van. És ahoz tartottam magam. Egészen addig, amíg rájöttem, hogy mivan ha már dél van?!?!? Vagy mi van ha még később?!?!?
Ekkor bekapcsoltam a rádiót..
3/4 8 volt. Megnyugodtam, hogy nem illant el a nap túl észrevétlenül.
Akkor még nem sejtettem, hogy talán jobb lett volna…
Merthát igazán.
Nem, nem akarom fényezni a lúzerságomat, de ez a nap elég tartalmas volt e téren.
Például 3 x mentem haza a főiskoláról, mert mindig otthonhagytam valamit, ami feltétlenül kellet..
Aztán sokat dolgoztam egy beadandó nyavaján, aminek a felét ki is nyomtattam, a másik felét elfeljetettem. Akkor megint haza az anyagért, begépelés, elmentés, futás kinyomtatni és akkor szégyenkezés amiatt, hogy amit ki akarok nyomtatni, az valójában nem is lett elmentve.. azt a lépést nyilván kifelejtette a kis szétszórt lány…
Aztán gondoltam, nincs mit tenni, el kell fogadni és le kell szarni.
Hazamentem. Azazhogy az albérletbe, hogy aztán hazautazhassak (ide ahol most vagyok). Így is történt. Csak nem ilyen egyszerűen.
Eljutottam az albérletig.
Ott beakartam vinni a biciklimet a tárolóba, de kiderült, hogy elhagytam azt az egyetlen kucsot… Hát akkor vissza. keresés. kérdezgetés. körbejárás. leszarás. vissza. liftezés biciklivel a 6-ra. lakásban elhelyezés. összepakolás-indulás.
Aztán nagyon sok nagyon nehéz csomagokkal feldíszítve elindultam a megállóba. Sok idő eltelt, jött egy 14-es busz. Örültem. Végre jött és végre örültem. Felszállás-jegylyukasztás. 1 megálló után ráébredés, hogy a diákigazolványom ott mardt az albérletben.
Leszáltam, nem hittem el, nagyon nem hittem el, nagyon nehéz volt a sok szar csomag, de legalább már egy megállóval messzebb is kerültem :)
Na séta vissza.
Ekkor már végképp egyáltalán nem tudtam, hogy hány óra lehet.. de egyáltalán. Tippem sem volt.
Az emberekhez nem akartam szólni.. kérdezni.. gondoltam úgyis mindegy :)
Nagynehezen lekeveredtem a vasútállomásra, ahol meglepődtem, hogy mennyi idő eltelt..
Viszont nem kellett sokat várnom.
Annyira nem kellett sokat várnom, hogy keveset kellett.
És ennyi.
Végetért a történet.
Csak annyit hallgattam el, hogy még a vonatról leszálláskor nekirántottam a homlokomnak az ajtót.
Nagyon fájt és ciki is volt, de túléltem.
Most pedig kipihenem magamból ezt a …
ide most Zsuzsit idézem.. Ő nemrég így fogalmazott a mai napommal kapcsolatban:
“Ó te szerencsétlenségnek gyermeke!
Aludd ki magad,mert elhgyod a szemgolyód is”
Most pedig ennek fényében cselekszem.
Elvégre holnap újra Wellness.. holnapra újra embernek kell lennem.
Hogy leszek így bulifőnök? Hogy leszek így kapitány??? :D