Éjszaka van, igen.
Én persze ébren vagyok.
Ez nem is furcsa.
Nem tudok aludni. Annyira megszoktam.
Jó volt ma a nappal.
Megint nem volt számomra időszámítás.. viszont belesétáltam egy vicces szituációba.
Úgy történt, hogy telefonlemerülés bekövetkezése végett nem tudtam autós segítséget hívni a vasútállomásra.
Elindultam gyalog.
Félóra, óra alatt meg lehet tenni.. gondoltam..
Aztán meg azt gondoltam, hogy nem kerülök.. levágok.
Balra néztem és ezt gondoltam:
“Ez a kis mező éppen megfelelő az út levágására.”
És már arra is vettem az irányt..
Tegnap színházban voltam Egerben.. egy kedves barátnőm ugyanis most szerezte meg a színész diplomáját és ezt ünnepeltük. Megnéztünk egy darabot, aztán meg .. de nem ez a lényeg..
Hanem ott tartottam, hogy balra át, mezőre fordulás!
A színházat azért kellett szóbahozni, merthogy azért még a mai öltözékemen is kicsit érződött a tegnapi “elegancia”..
Persze ez kit érdekel.
Engem nem érdekel. Egyáltalán nem.
Szóval sétáltam a mezőn.
Tegnap nagy vihar volt.
Ma sütött a nap.
Attól még sár volt.
Rajtam meg balett cipő.
Semmiség.
A lényeg, hogy volt napszemüvegem is és nem sütött (annyira) a szemembe a nap. A kistáskámat is vígan lóbálhattam kedvemre magam mellett.
Néha meg-meg csúsztam, de nem estem bele egyetlen pocsolyába, azaz keréknyomba sem. Nem. Nekem ugyanis van egyensúlyérzékem.
Aztán már egy jóideje sétáltam.. mentem mentem mendegéltem..
És találkoztam emberekkel.
Rajtuk gumicsizma volt.
Az arcukon pedig a csodálkozó tekintetük.
És nagyon néztek vele. A csodálkozó, egyértelműen értetlen kis tekintetükkel. Rám, aki nem volt mezőre való (látszólag). Mezőn kívüli voltam a szemükben.
Megálltak és néztek hatalmas kérdőjelekkel övezve. Annyira nem tudták elképzelni, hogy honnan csöppentem oda, mikor és miért… de nem kérdeztek.
Nem is baj.
Ez jó.
Köszöntem, továbbmentem.
Értékeltem a helyzet érdekességét.
(Akkor még.. most már annyira nem.)

Különben volt már ilyen máskor is.
Akkor is gyalog, akkor is útlevágás céljából és akkor is ugyanezen a mezőn.
Csak akkor tél volt, éjszaka és magassarkú cipő.
Az nem volt ilyen vidám.
Feltörte a cipő a lábamat és mezítláb mentem a jeges földön.
Ha jól emlékszem, akkor még talán szántáson is megtettem egy szakaszt.
Nagyon sötét volt és nem láttam az utat.
Kicsit ziláltan értem haza.
Nem csak fájt a lábam, nagyon fáztam is.
Meghát rettegtem.
Akármikor felfalhatott volna egy számomra ismeretlen állat.
Vagy egy medve.
Ezeket a lehetőségeket tartottam legvalószínűbbnek.
De aztán semmi.
Hazaértem, túléltem.
Csakúgy mint most is.
0:41